장 8.

  - Hol voltál? – jön felénk kérdőn anya. – Óhh… - veszi észre Zelot, aki kicsit zavarba van. – Már értem. Clarie Goode, de szólíts csak Clarienek. – nyújt kezet anya.

- Choi Jun Hong, de csak Zelo. – bizonytalanul, de kezet ráz anyával. Furcsán is néz rá anya.

- Őőő, anya. Itt meghajolni szokás.

- Jajj, ne haragudj, tiszteletlen voltam. – hajol meg anya előtte. Zelo ugyanígy tesz. – Sajnos még nem volt időm a kultúrátokkal jobban megismerkedni.

- Semmi gond, tényleg.

- Na, békén hagynál minket? – kérdezem anyut.

- Aha, persze. Már megyek is. – bemegy a szobájába. Mi is az enyémbe. Ledől az ágyra, látszik rajta, hogy nagyon fáradt. Ráfekszek, fejemet mellkasára hajtom. Szíve még mindig nagyokat ver.

- Most az egyszer nagyon jó, hogy szétszórt vagyok.

- Hm, még jó, hogy arra sétáltam. Hulla fáradt vagyok.

- Fordulj meg. – szállok le róla. – Ja és vedd le a pulcsid.

- Nincs alatta póló.

- Annál jobb. – mosolyodom el. Míg ő elhelyezkedik, becsukom az ajtóm, nehogy anya félreértse a dolgot. Mikor visszafordulok már háttal fekszik nekem. Fehér bőre van és lehetetlenül vékony. Valószínűleg a sok tánctól lett izmos a háta, nem nagyon, de már látszik. Keresek gyorsan egy izomlazítós testápolót és visszamegyek az ágyhoz. Ráülök Zelo fenekére, kezembe nyomom a krémet és lassan elkenem az egész hátán.

- Jó hideg.

- Igen, tudom. – megmasszírozom a vállát, nyakát, lapockáját, derekát. A testápolót már beszívta a bőre. – Most esik le. Te egyel fiatalabb vagy nálam.

- Igen, de mindegy, vagyis engem nem zavar.

- Engem sem. Tegyél be valami zenét, amit ti énekeltek. – kikeresi a telefonján és beindítja azt, amit nem mertem végignézni.

- A rap része vagyok én. Majd úgyis meghallod.

- Ez nagyon jó. – nyomok egy puszit a háta közepére, amitől libabőrős lesz. – Amúgy készen vagy.

- Cc… - ciccen fel. – Pedig még el tudnám viselni.

- Majd legközelebb. – leszállok róla, ő is felül és visszahúzza a pulcsiját.

- Bekapcsolod a laptopod?

- Persze, miért?

- Először is szólok a fiuknak, hogy hol vagyok, mert tuti aggódnak. Másodszor, mert megmutasztom ehhez a számhoz a videoklipet. Persze csak, ha akarod.

- Naná, hogy érdekel! Hisz a barátom is énekel benne. – már megint teljesen kipirultam. Leemelem a gépet az éjjeliszekrényről és az ölembe rakom. Zelo mögém jön, lábai közé ültet. Fejét a vállamra hajtja, derekamat gyengéden átöleli.

- Nicole, valamit el kell mondanom.

- Csupa fül vagyok.

- Nem is tudom, hol kezdjem…- ekkor bekopognak az ajtómon.

- Várj egy picit. – felpattanok és kinyitom.

- B.A.P.? Zelo? Mi a franc folyik itt? – ront be anyám egy papírral a kezébe.

장 7.

*Nicole*

Azt mondta szeret! – suttogom bele a takarómba, amit egész eddig rágtam. Ráeszmélek, hogy van fél órám, amit ki kéne használnom arra, hogy átöltözzek. A szekrényem tele van új ruhákkal, de én a régi kedvenc pulcsimat veszem ki. Kiveszek mellé egy fekete cicanadrágot, egy fehér pomponos sapkát és egy fekete balerinacipőt. Megfésülöm barna, hosszú hajam, egy kis sminket dobok az arcomra. Egy fekete oldaltáskát feldobok a vállamra és elindulok.

Szívem hevesen dobog már a liftben. Öt perc és újból találkozunk.

Odasétálok ahhoz a fához, leülök a tövébe és csöndben várok. Tenyerem izzad, szívem kalimpál, hasamban lepkék repdesnek. És akkor meglátom őt az utcai lámpa fényébe. Egy sima szürke melegítőt visel, semmi extrém cuccot. Haja ki van vasalva, ami szerintem jobban ál neki. Nem tudom, mit csináljak. Ugorjak a nyakába? Vagy játsszam a sértődöttet? Az úgyse menne, túl édes ahhoz. Elkezdek szaladni és teljes erőmből nekirohanok és átölelem. Nagyon szorosan.

- Hé, nyugi. Kiszorítod belőlem a levegőt. – mondja mosolyogva. Kicsit lazítok szorításomon, de nem engedem el. – Nicole, Én szeretlek.

- Én is Choi Jun Hong.

- A Zelot jobban szeretem. – keresi a tekintetem, ezért elengedem. Belenézek sötétbarna, már majdnem fekete, bogár szemeibe és elgyengülök.

- Mióta vagy a csapatba? – még mindig farkasszemet nézünk.

- Hát 2011-ben volt a pre-debutunk. A come backen dolgozunk most, de nagyon húzós. YoungJae, az egyik tagnak a karja meg is sérült ma.

- Látom, téged sem kíméltek. – odanyúlok szeme alatti lila dudorra és megsimogatom. Felszisszen. – Ne haragudj.

- Semmi, csak eléggé fáj. – suttogja. Szemünk megint találkozik. Zelo elkezd közelíteni lassan, én is előrelépek egyet, így már csak egy hajszálnyi van köztünk. Becsukom a szemem, ajkam kissé kinyillik és akkor megérzem nedves és puha ajkait az enyémen. Csókja édes és érzéki. Mellkasára rakom a tenyerem, szíve majd kiugrik. Nem akarom, hogy abbahagyja, olyan finom. Magához ölel, karját összekulcsolja mögöttem.

- Error. – töri meg a csendet csók után. Úgy tesz, mintha egy robot lenne és épp lemerülne.

- Ez mi féle B.A.P. hülyeség? – nevetek.

- Majd megtudod. A lényeg, hogy a bandában én vagyok a robot.

- Értem. Feljössz hozzám? – kérdezem.

- Ha anyud megengedi.

- Szerintem igen. De leszarom, mert ha nem, akkor is beengednélek. – megfogja a kezem félénken és elindulunk a ház felé.

THX *-*

Napi 100 *-**-*-*-* Mindenkinek köszönöm, aki benézett ;) Ja, és üzenem, a holnapi rész már izgalmasabb lesz :D:D 

장 6.

*Zelo PoW*

Teljesen készen vagyok már, pedig alig fél órája kezdtük. Ez az új koreográfia rohadt nehéz. Yong Guk ki van dőlve, Jong Up alig kap levegőt, YoungJae karja megsérült, DaeHyun már szinte vért izzad.

Én se vagyok különb. Szemem alatt megsérültem, fel is dagadt egy kicsit.

- Na fiuk, még egyszer. – mondja az edző.

- Nem bírom! – mondom szenvedve.

- Maknae, ne hisztizz! Nem mondom el még egyszer! Ez a sikereteken múlik. Buktok, vagy a csúcson lesztek. Nagyot akartok durranni a Come Back-kel?

- Yaa! – ordítjuk egyszerre.

- Ti akartok lenni a legjobbak?

- Yaa!

- Ezt már szeretem. Ti vagytok a Best Absolute Perfect! Meg tudjátok csinálni! – összeállunk, az edző elindítja a zenét újból és eltáncoljuk a koreográfiát. A végén odajön HimChan.

- Hallod, hívott valami csaj a szünetbe. Azt mondta sürgős.

- Köszi, hogy most mondod.

- Hát baszki, most értem rá. Kérj szünetet.

- Nem fog adni, de vissza kell hívnom!

- Szaladj ki, de siess vissza. Van egy perced, addig feltartom.

- Uh, köszi!- ölelem át. Gyorsan kiszaladok az öltözőbe és felkapom a telefonom. Tárcsázom Nicolet, aki egyből felveszi.

- Mond, mi a baj? – kérdezem, talán túl nagy aggodalommal.

- Ki-vagy-te? – kérdez tagolva, mintha nem érteném meg máshogy.

- Nicole, inkább találkozzunk edzés után. Akkor elmondom. Kérlek, ne haragudj, én… El akartam mondani, de még nem most.

- De miért? – kérdezi. Hangja mintha egy hangyányit elcsuklott volna. Remélem nem sír.

- Legyél nyolcra a parkban. A fa alatt. Nekem most mennem kell. Szeretlek. – lerakom. Faszán felkavartam mindent. Kell nekem ez a híresség… Néha nagyon utálom. Most esik le, hogy mit is mondtam a beszélgetés végén. – döbbenek meg.

Visszamegyek a fiukhoz és még kétszer elpróbáljuk a táncot.

장 5.

- Ki volt itt? – jön ki anya a konyhából.

- Az egyik haverom.

- Máris sikerült valakivel összebarátkoznod?

- Mondjuk.

- Hogy hívják?

- Choi Jun Hong, de Zelo a beceneve.

- Aranyos. És hogy ismerted meg?

- A parkban találkoztunk. Elvesztettem a pénztárcám és megtalálta. Odajött hozzám és visszaadta.

- Hány éves? Jól néz ki?

- Anya!! Nyugi. Amúgy 16 éves, és szerintem aranyos, csak meg kell szokni a kinézetét.

- Remélem nem csúnya.

- Dehogyis! Csak, más stílus, nem a megszokott.

- Értem mit akarsz mondani. Gyere enni. Ma alig ettél. – leülök, de nem eszek sokat. Azért is, mert nem ismerem az evőpálcika használatát, meg mert amúgy sem vagyok valami éhes.

- Köszönöm a vacsit. – elmosogatok és behúzok a szobámba. Visszafekszek az ágyamra, pont oda, ahol Zelo feküdt. Az ágyneműn érzem illatát. Nem hiszem el, hogy lehet valaki ilyen… Azt hiszem megkedveltem. Nagyon. Berakok a gépen egy számot, amit ott oldalt épp találtam. Beast – Breath. Ez elsőre megtetszik, annyira, hogy többször is meghallgatom. Mire elindítanám 4x-re is, megakad valamin a szemem. Szinte már vonz, hogy megnézzem. De Zelo azt mondta nem jó… de ki tudja, lehet, hogy nekem tetszeni fog. Rákattintok.

 Izgulva nézem a videót. Először egy nagyon csillogós nyúlfej jelenik meg, aztán egy csapat hidrogénszőke csávó. Talán Zelo mégis csak szereti ezt a bandát, annyira, hogy ő is ilyenre festette a haját, csak nem akarta nekem elárulni. De várjunk csak… Ki az a göndör ott, aki kiugrik? – Mi a faszom? – ordítom fel. Teljesen ledöbbenek, le is állítom a videót, ott. Közelebb hajolok, megnézem arcvonásait, szemét, orrát. Pedig ez ő. Nem tudom, mit csináljak. Valamiért úgy érzem, hogy sírnom kell, de közben fel akarom hívni Zelot, hogy ezt miért nem említette nekem. Miért titkolta? Most azonnal felhívom, vagyis megpróbálom. Megcsörgetem, de ahogy sejtettem, nem veszi fel. – Vegyed már fel! – mondom mérgesen. Harmadszorra is megcsörgetem, de semmi. Még egyszer utoljára megpróbálom, hátha. És akkor felveszi.

- Szia Zelo! Figyelj…

- Szia, én nem Zelo vagyok, hanem HimChan. – szakít félbe. – Adjak át neki valami üzenetet? – kérdezi nagyon mély hangon.

- Ő, hát… Mond meg neki, hogy hívjon vissza, ha tud. Sürgős.

- Oké, átadom. Most mennem kell, hali.

- Szia.

Király, most izgulhatok, ameddig vége az edzésének.

장 4.

- Ez csodás! De hogy volt ennyi pénzünk rá?

- TS Entertainmenttől. Ők biztosították az egész lakást.

- Így már értem. – ledőlök az ágyra. – Kimennél egy picit? – kérdezem.

- Persze. – fordul meg és hajtja be maga mögött az ajtót. Belenyúlok a táskámba, hogy kikotorjam naplómat. Elejét teleragasztottam 1D- s képekkel meg matricákkal. Kinyitom az utolsó bejegyzésemnél és elkezdem írni a mai nap eseményeit. Leírom az utazást, a lakást és persze Zelot is megemlítem. Nagyon kedves fiú, pedig azt hittem, egyedül leszek ebben a városban. Mellettem megcsörren a telefonom. A kijelzőn LADYBUG név jelenik meg. Azonnal felveszem.

- Hali. – köszön bele.

- Szia! Miért hívsz? – kérdem érdeklődve.

- Megint elhagytad a pénztárcád. Ennyire szétszórt vagy?

- Igen. El tudod hozni?

- Aha. Elfelejtettem megkérdezni, hogy hány éves vagy.

- 16. Te?

- 16 úgyszintén, de ha úgy vesszük, én eggyel fiatalabb vagyok. Máshogy vannak az életkorok.

- Jaa! Mikor találkozunk?

- Felugrok hozzád. – leteszi a telefont. Nem értem, hogy, hogy fog ide találni, hisz nem tudja, hol lakom.

Pár perc múlva újból csörög a telefon.

- Hányadikon laksz? – kérdezi Zelo lihegve.

- 16. – azzal le is teszi újból. Mire kiérek az előszobába, már csengetnek is a csengőn. Kinyitom.

- Na, hali. – üdvözöl mosolygós arccal. A nyakába ugrok. – Na! Mi ez a hevesség? Nyugi. – fogja meg a derekam.

- Semmi, csak jól esett.

- Amúgy tessék, itt a tárcád. – adja a kezembe.

- Mi lenne velem nélküled. Gyere. – invitálom be. Bemegyünk a szobámba.

- Azta, ez csúcs!

- Üljél már le. – mutatok az ágyamra. Hasra fekszem és figyelem, ahogy lassan leül mellém és babrálja dzsekije ujját. Hirtelen megakad valamin a szeme. A naplóm. Kezébe veszi, minden oldalát alaposan átnézi.

- Kinyithatom?

- Nem. Na jó, de csak az első oldalt olvashatod el. – kinyitja és elkezdi olvasni. Teljesen belemerül, meg se merem zavarni. 

- Látom nagyon szereted ezt a bandát. – mutat rá az egyik 1D-s képre. Főleg ezt a göndört.

- Igen. – pirulok el. – Nagyon híresek Londonban, sajnos már Amerikában is.

- Az miért baj?

- Mert el akarják venni tőlünk, és ilyen gyári popbandát akarnak belőle csinálni.

- Hm… Az rossz. Akarsz hallani itteni zenét?

- Aha. – nézek fel rá. Odaviszem az új laptopom az ágyra és visszafekszek. Zelo leveszi a dzsekijét és ledobja a kanapémra. Egy sima fehér póló van rajta, semmi csicsás, színes dolog. Nagyon vékonynak tűnik. Mellém fekszik. Bekapcsolom a gépet és összenézünk. – Amúgy mi a teljes neved?

- Choi Jun Hong. Neked?

- Nicole Goode. Honnan jött a Zelo becenév?

- Ő… passz. A haverok adták nekem. – közben betöltött a gépem. Bemegyek a YouTube-ra. Zelo beír valamit és rákattint a videóra. – Ők nem rég debütáltak. EXO-K a nevük, de van a másik banda is, az EXO-M.

- Mi a különbség?

- Az egyik koreaiul a másik kínaiul énekli el a számokat. Külön is turnéznak. De először hallgassuk meg koreaiul, úgy szebb. – elindítja a videót. – Izgulok. – mosolyog rám, közben ökölbeszorított kezét a szája elé emeli.

- Miért?

- Hogy, hogy fog majd tetszeni neked.

- Akkor maradj csöndbe egy kicsit, talán akkor hallok is belőle valamit. – dőlök neki fejemmel a karjának. Hirtelen eltűnik a mosolya, érzem, hogy engem néz.

 Végighallgatjuk a History-t, aztán elkezd oldalt keresni valamilyen másik számot. – Az nem jó? – bökök rá az egyikre. Valami a B.A.P-től, bár még sosem hallottam róluk.

- Áh, azt hagyjuk. Nem valami jó banda. – szinte már nevetve mondja. Legyint is mellé egyet. Beletörődöm, hogy nem nézzük meg, pedig tényleg kíváncsi vagyok rá. – Amúgy hogy tetszett?

- Nem rossz. Sokkal rosszabbra számítottam. Mutass még. – beírja, hogy Secret – Madonna.

- Ez egy csaj banda, de ők is jól nyomják. Elsőre lehet, hogy fura lesz. – belehallgatunk.

- Nem tudom, nem rossz, de nem is annyira. Talán, ha többször meghallgatnám, akkor…

- Tény, hogy nem a legjobb számukat mutattam meg. – ránéz az órára. – Ajjaj, késésben vagyok.

- Hova mész?

- Próbára. Táncolok. – kipattan az ágyból, én szintén ezt teszem. Ki kísérem az ajtóig. – Ígérd meg, hogy holnap is találkozunk. – néz rám édesen.

- Megígérem. – hajtom le a fejem. Beleharapok a számba, érzem, hogy tetőtől talpig elpirulok.

- Majd hívlak. – mondja és búcsúzóul megölel. De valami megváltozott. Már nem haveri ölelés volt ez, talán kicsit több. Érzelmileg sokkal több. Megvárom, míg bemegy a liftbe, aztán bezárom az ajtót.

장 3.

- Sajnálom, kérlek! Ülj vissza. – visszaül, bár szája már nem húzódik széles mosolyra, mint eddig. – Csak tudod, nem vagyok hozzászokva ehhez. Eléggé lassan nyílok meg az emberek előtt.

- Nem haragszom. – végre újból kivillantja fehér fogait.

- Miért ilyen hidrogénszőke a hajad? Nagyon durva! De tetszik. – nézek rá vakítóan szőke fejére. Haja oldalt rövid, tetejénél kicsi, göndör fürtök lógnak.

- Ez jön be. – rántja meg a vállát. – Nem válaszoltál amúgy a kérdésemre.

- Ja. Amúgy azért, mert elküldte anyámat a munkahelye a cég központjába dolgozni. Menedzserként.

- Hol dolgozik?

- A TS Entertainmentnél, de nem tudom, mi az. Sose érdekelt igazából.

- Aha. – vágja rá Zelo, mintha valamit titkolna.

- Mondták már neked, hogy hasonlítasz egy bogárra? – kérdezem kicsit szemtelenül.

- Nem, de jó tudni. – neveti el magát.

- Nagyon durva ez a felszerelés. – nézek rá szegecses, színes bőrdzsekijére, szakadt farmerjára és a nyakán lévő köves szájkendőre, vagy mi az.

- Nálunk ez a divat. Te meg csinos vagy. – mér végig a szemével. Elpirulok. – Vedd le a szemüvegedet. Akarom látni a szemeidet. – leveszem.

- Milyen szépek. Igazi európai stílus. Ilyet itt nem látni gyakran, pedig sok fiúnak ez jön be. És milyen szép zöld színe van.

- Ne bókolj, teljesen elpirulok. – bújok vissza napszemüvegem mögé, de mindhiába, mert Zelo lekapja rólam.

- Had nézzem még egy kicsit a szemeid. – hajol közelebb. Kicsit kényelmetlenül érzem magam. Én is az ő szemeit nézem, de teljesen zavarba jövök. Nem bírom, el kell fordulnom.

- Figyi, nekem most mennem kell még anyunak segíteni, de később még találkozhatnánk.

- Persze! Mindenképpen. Cseréljünk számot. – kicseréljük a telefonjainkat és beírjuk saját számunkat. Visszaadjuk egymásnak és felállunk.

- Hogy kell elköszönni? – kérdezem.

- Meg kell megint hajolni.

- De én meg akarlak ölelni! Nálunk ez a szokás.

- Itt csak azok ölelik meg egymást, akik régóta ismerősök, vagy akik járnak.

- Akkor vegyük úgy, hogy ez a fél óra régnek számít. – ölelem meg. Nem húzódik el, sőt, viszonozza. Elengedem.

- Majd hívlak. – kacsint rám.

- Oké. – intek neki egyet már a park széléről. Visszarakom fejemre a fülhallgatót és hazasétálok. Veszek egy pillantást a névjegyekre a telefonomba és egyből rájövök, hogy melyik Zelo száma. Azt írta be névnek, hogy LADYBUG egy szívvel ellátva. De édes!

 Felmegyek lifttel és benyitok a lakásba.

- Megjöttem! – ordítom.

- Oké, a hálóba vagyok. – bemegyek anyuhoz. A ruháit pakolta a bazinagy szekrénybe. A falba van mélyesztve, így amikor becsukja az ajtót, beleolvad a falba. – Nézd meg a szobádat, nagyon  fog tetszeni. – átmegyek a folyosón a másik szobába. Belépek, de az ajtófélfánál tovább nem is tudok menni. Legyökerezik a lábam. Körbepásztázom szememmel a terepet, ami igen tetszetős. GYÖNÖRŰ! Sőt, leírhatatlan. Anya mellém áll. – Hogy tetszik?

장 2.

Benyitok. Elsőre nem is rossz, sőt, kifejezetten tetszik. Minden ultramodernnek tűnik.

- Na, hogy tetszik? – kérdezi anya büszke fejjel.

- Szép. – próbálom leplezni magam, pedig legszívesebben tátott szájjal mennék végig a lakáson. Leírhatatlan az egész, de a legszebb a kilátás. Az egész nappali üveges, így jól látszanak a város utcái, melyek elég forgalmasak. Leteszem a táskám a kanapéra és lehuppanok. Magam elé meredek, úgy érzem, valami hiányzik.

- Mi a baj? – kérdezi anyu.

- Üresnek érzem magam. Ne értsd félre, nagyon tetszik a lakás, és meg tudom szokni, de… új életet kell kezdenem, és ezt még nem fogtam fel.

- Nehéz lesz, tudom, de hidd el, be fogsz illeszkedni és majd megszokod.

- Félek az itteni emberektől. – még sosem nyíltam meg anya előtt ennyire. Most döbbenek rá, hogy addig, míg nem találok valakit, csak ő van nekem. Vele kell megbeszélnem mindent.

- Nem kell, rendes emberek ők, csak kicsit mások, mint mi. Menjél el sétálni, de ne kavarodj el.

- Oké. – állok fel.

- Vigyél magaddal telefont.

- Mindig nálam van. – veszem ki a zsebemből és mutatom fel.

- Várj, adok egy kis pénzt is. – nyom a kezembe pár won-t. Fogalmam sincs mennyit adott, de tippem szerint több taxist is ki tudnék belőle fizetni.

  Kimegyek az emeletes házból és útnak veszem azt a közeli parkot, amit már akkor kiszúrtam, amikor a taxival jöttünk. A fejhallgatómat megint felrakom, RayBan napszemüvegemet felnyomom az orromra, kapucnimat a fejemre húzom. Melegen süt a nap, ezért elég hamar szomjas leszek. Szerencsémre egy néni a közelben osztogatott pár palack vizet. Odamegyek hozzá és a kezembe nyomja, én megköszönöm neki, de valami nem stimmel. Elég rossz szemmel néz rám, így gyorsan mondom neki, hogy turista vagyok, bár szerintem egy mukkot nem ért angolul. Gyors léptekkel elmegyek onnan és keresek egy árnyékos fát, mely alá letelepedhetek. Leülök a furcsán zöld fűre, és a közelben játszó gyerekeket figyelem, mikor valaki eltakarja előlem a napot. Felnézek rá, és egy igen érdekes kinézetű fiú néz le rám. Valamit mond koreaiul, de én csak bután nézek rá. Végül reagálok és mondom neki, hogy nem értem. – Bocsi, de most jöttem csak ide, nem értek koreaiul.

- Se gáz, amúgy csak köszöntem. – mondja már angolul.

- Ja, bocsi. – vörösödöm el.

- Amúgy azért jöttem, mert elhagytad a pénztárcád. – nyomja a kezembe.

- Basszus köszi! Még jó, hogy te találtad meg. – felállok, hogy végre ne csak alulról lássam.

- Ja. Amúgy Zelo vagyok.

- Én meg Nicole. – nyújtok kezet. Értetlenül néz rám.

- Óh, nem. Mi meghajolunk egymás előtt.

- De ez olyan megalázó.

- Itt nem. –hajol meg előttem. Elszégyellem magam, ezért inkább én is meghajolok előtte. 

- Látom, nem nagyon vágod a koreai szokásokat meg ezeket.

- Sose kedveltem ezt a kontinenst. – vallom be neki őszintén.

- Sokan nem bírják. Nem te vagy az egyetlen. Amúgy honnan jöttél? – ül le a fa árnyékába. Habozok egy kicsit, de leülök én is. – London. – nézek bele bogár szemeibe. Gyönyörűen csillognak.

- Az jó hely. Hogyhogy idejöttél?

- Ne haragudj, de nem szokásom idegeneknek kiteregetni az életem. – mondom talán kicsit durván.

- Akkor nem is zavarlak tovább. Bocsi. – fel akar állni, de megfogom a bal csuklóját. Nem erősen, de mégis elég erősen ahhoz, hogy megérezze, nem akarom, hogy elmenjen. Visszanéz rám.

장 1.

Serényen pakolászok, mikor anya benyit a szobámba. – Kicsim, készen vagy?

- Igen. Hosszú menet lesz. – lélegzek egy mélyet, majd kifújom.

- Túléljük valahogy. – csukta be maga mögött az ajtót.

Kicsit szomorúnak érzem magam, mert lassan 10 éve itt lakunk, ebben a lakásban, Londonban, és most el kell hagynom. Mellesleg olyan országba megyek, melynek kultúrája hidegen hagy, alig ismerem. Rizszabáló hülyék! Veszek egy utolsó pillantást volt szobámra, mely tényleg hozzám nőt. One Direction poszterek a falon, bútorok, képek. Ennyi maradt az egészből. Kiviszem a bőröndjeimet az előszobába, majd leülök egyre. Anya is mellém rak még pár zsáknyi ruhát és kezeit csípőjére rakja. Kifúj egy tincset a szeméből. – Azért hiányozni fog. – néz le rám. Cseppet sem viszonzom mosolyát, sőt inkább flegmán megrázom a fejem. – Ne legyél már ilyen savanyú! Hidd el, jó buli lesz.

- Max neked. Még koreaiul se tudok.

- És? Angol az anyanyelved édesem. Azzal bárhol meg tudod értetni magad.

- Szarom, akkor is itt akarok maradni. – dörmögöm az orrom alatt.

- Mindegy, megyünk és kész. A munkám kötelez.

- Csodás!

- Na, gyere, jött a taxi. – mondja és felkap két bőröndöt. Én is ugyanígy teszek. A taxis segít bepakolni, így elég gyorsan megvagyunk. Beszállunk a kocsiba és elindulunk a repülőtér felé.

   Első osztályon fogunk utazni, bár egyáltalán nem érdekel. Felőlem utazhatnánk luxus repülővel is, akkor sem érdekelne. Nekem London volt az életem, mindenem. Kedvenc bandámtól teljesen eltávolodok. Felszálláskor is csak arra tudok gondolni, mikor barátnőimmel elmentem egy koncertjükre. Felejthetetlen élmény. Autógrammjukat még mindig a naplómba őrzöm, emlékeimben kedvenc tagom hangját, és pusziját, melyet az aláíráson adott. Szép volt, jó volt, de mindennek vége, mert elköltözünk Szöulba. Jobbat nem is kívánhattam volna. Anya mellettem teljesen kidőlt. Egész este nem aludt, és gyanítom, hogy folyton csak pakolt, mert alvás közbe hallottam néha kisebb csörömpöléseket. Lehet, hogy elég önző vagyok, hisz anyának sokat jelent ez az utazás, de egyszerűen utálom az összes ferdeszeműt és már most tudom, hogy ők is utálni fognak engem.

Ez a gép is tele van velük. Abban reménykedem, hogy a repülő is kínai, mert akkor könnyen lehet, hogy lezuhanunk. És most inkább a halált választanám.

 Hat órája ülök, már nem bírom tovább. Felállok és elmegyek wc-re. Mire visszaérek, anya már fent van. Kicsit még kómás, de kipihentnek látszik, pedig nem túl sokat aludt. Talán rám is rám férne egy kis pihenés. Visszaülök, felrakom a fejhallgatóm és bealszok.

Anya ébreszt fel. Fogalmam sincs mennyit aludhattam, de végtagjaim teljesen el vannak zsibbadva, szinte már fájnak.

- Mi az? – kérdezem egy ásítás közepette.

- Kulturáltabban kérlek. Mellesleg megérkeztünk. – mutat ki az ablakon. Nem túl sok látszik még, de már egy-két felhőkarcoló kilátszik a felhők fölött. – Szép város ez, jól fogod magad érezni. – lökdösi meg a vállam.

- Te lehet, de én nem, az egyszer biztos.

- Annyira pesszimista vagy. Fogd már fel a dolgot édesem! Soha nem megyünk vissza Londonba.

- Te csak hiszed. Amint 18 leszek, visszamegyek egyedül. Nem érdekel.

- Ha Harry miatt, akkor lemondhatsz róla, ő nem fog megvárni. Már szerintem el is felejtett. Találsz itt is magadnak valakit.

- Na, ne! Itt nem. – zárom le a vitát. Anya még akar valamit mondani, de kezemet az arca elé teszem, jelezve, hogy megállhat, úgy sem hallgatom tovább.

A landolás sikeres volt, a reptéren is gyorsan átmentünk. Szerencsére nem vesztek el csomagjaink, a vámon is átengedtek. Viszont anya egyből letámadott egy boltot. Én csak ráztam a fejem és vágtam a pofákat, de utána mentem, mert olyan hatalmas a reptér, hogy féltem, elveszek. Én is körülnéztem, de nem találtam magamnak semmi érdekeset, főleg úgy, hogy meg se mertem nézni, mi mennyibe kerül. Gyors kirángatom anyut, majd kisietünk az épületből. Fogunk egy taxit, ami elvisz minket az új lakásunkhoz. 

... Előszó

Szia! (: Ezt a történetet nemrég kezdtem el írni kedvenc koreai bandám, a B.A.P egyik legédesebb tagjáról, azaz Zelo-ról. A történetben én játszom Nicole-t aki váratlanul Korea fővárosába, Szöulba költözik. A többit mát nem lövöm le ;) Jó szórakozást! (: 

Hali, Nikki*