장 2.

Benyitok. Elsőre nem is rossz, sőt, kifejezetten tetszik. Minden ultramodernnek tűnik.

- Na, hogy tetszik? – kérdezi anya büszke fejjel.

- Szép. – próbálom leplezni magam, pedig legszívesebben tátott szájjal mennék végig a lakáson. Leírhatatlan az egész, de a legszebb a kilátás. Az egész nappali üveges, így jól látszanak a város utcái, melyek elég forgalmasak. Leteszem a táskám a kanapéra és lehuppanok. Magam elé meredek, úgy érzem, valami hiányzik.

- Mi a baj? – kérdezi anyu.

- Üresnek érzem magam. Ne értsd félre, nagyon tetszik a lakás, és meg tudom szokni, de… új életet kell kezdenem, és ezt még nem fogtam fel.

- Nehéz lesz, tudom, de hidd el, be fogsz illeszkedni és majd megszokod.

- Félek az itteni emberektől. – még sosem nyíltam meg anya előtt ennyire. Most döbbenek rá, hogy addig, míg nem találok valakit, csak ő van nekem. Vele kell megbeszélnem mindent.

- Nem kell, rendes emberek ők, csak kicsit mások, mint mi. Menjél el sétálni, de ne kavarodj el.

- Oké. – állok fel.

- Vigyél magaddal telefont.

- Mindig nálam van. – veszem ki a zsebemből és mutatom fel.

- Várj, adok egy kis pénzt is. – nyom a kezembe pár won-t. Fogalmam sincs mennyit adott, de tippem szerint több taxist is ki tudnék belőle fizetni.

  Kimegyek az emeletes házból és útnak veszem azt a közeli parkot, amit már akkor kiszúrtam, amikor a taxival jöttünk. A fejhallgatómat megint felrakom, RayBan napszemüvegemet felnyomom az orromra, kapucnimat a fejemre húzom. Melegen süt a nap, ezért elég hamar szomjas leszek. Szerencsémre egy néni a közelben osztogatott pár palack vizet. Odamegyek hozzá és a kezembe nyomja, én megköszönöm neki, de valami nem stimmel. Elég rossz szemmel néz rám, így gyorsan mondom neki, hogy turista vagyok, bár szerintem egy mukkot nem ért angolul. Gyors léptekkel elmegyek onnan és keresek egy árnyékos fát, mely alá letelepedhetek. Leülök a furcsán zöld fűre, és a közelben játszó gyerekeket figyelem, mikor valaki eltakarja előlem a napot. Felnézek rá, és egy igen érdekes kinézetű fiú néz le rám. Valamit mond koreaiul, de én csak bután nézek rá. Végül reagálok és mondom neki, hogy nem értem. – Bocsi, de most jöttem csak ide, nem értek koreaiul.

- Se gáz, amúgy csak köszöntem. – mondja már angolul.

- Ja, bocsi. – vörösödöm el.

- Amúgy azért jöttem, mert elhagytad a pénztárcád. – nyomja a kezembe.

- Basszus köszi! Még jó, hogy te találtad meg. – felállok, hogy végre ne csak alulról lássam.

- Ja. Amúgy Zelo vagyok.

- Én meg Nicole. – nyújtok kezet. Értetlenül néz rám.

- Óh, nem. Mi meghajolunk egymás előtt.

- De ez olyan megalázó.

- Itt nem. –hajol meg előttem. Elszégyellem magam, ezért inkább én is meghajolok előtte. 

- Látom, nem nagyon vágod a koreai szokásokat meg ezeket.

- Sose kedveltem ezt a kontinenst. – vallom be neki őszintén.

- Sokan nem bírják. Nem te vagy az egyetlen. Amúgy honnan jöttél? – ül le a fa árnyékába. Habozok egy kicsit, de leülök én is. – London. – nézek bele bogár szemeibe. Gyönyörűen csillognak.

- Az jó hely. Hogyhogy idejöttél?

- Ne haragudj, de nem szokásom idegeneknek kiteregetni az életem. – mondom talán kicsit durván.

- Akkor nem is zavarlak tovább. Bocsi. – fel akar állni, de megfogom a bal csuklóját. Nem erősen, de mégis elég erősen ahhoz, hogy megérezze, nem akarom, hogy elmenjen. Visszanéz rám.