장 14.

Már úgy döntök, visszafordulok, csak egy kurva nagy baj van. Nem tudom, honnan jöttem. Kavarogtam, mint gólya fos a levegőben, de nem figyeltem, merre megyek, csak mentem. Nekicsapódok valakinek.

- Hé, figyelj oda jobban. – néz rám mogorván a férfi. Kezét kinyújtja, hogy felsegítsen a földről.

- Ne haragudj, de lövésem sincs, hol vagyok.

- Áh, értem. Segíthetek esetleg? – néz bele a szemembe. Nálam jóval idősebb, de nem rossz pasi, de nem az esetem. – A nevem Kim Youngwoon. – meghajol.

- Nicole Goode. – én is ugyanígy teszek. – És azt hiszem, tudsz segíteni. Ugyan az utca nevét nem tudom, de tudom, hogy egy park van mellette és egy 30 emeletesbe lakunk.

- Ez nem túl sok. Kábé minden háztömbben van egy ilyen.

- Pedig ennél többet nem tudok.

- Esetleg hívd fel a szüleidet.

- Anyám elfoglalt. Ja, amúgy még azt is tudom, hogy van egy piacszerű cucc mellettünk. És várj! Most valami beugrott még. Tudsz adni egy papírt?

- Igen, azt hiszem van a zsebembe egy fecni. Toll is kell?

- Hogyne. – előveszi a fecnit és a tollat. Átveszem tőle és az egyik falhoz odanyomom a papírt, hogy tudjak rá rajzolni. Bár nem értem ezeket a jeleket, az emeletes házunk neve teljesen beleégett az agyamba. Akárhányszor láttam, mindig sokáig bámultam a furcsa jeleket. Megpróbálom pontosan ábrázolni őket, hátha elszúrok valamit, és értelmetlen lesz Kimnek a szöveg. Átadom neki, de ő csak egy pillantást vesz rá.

- Gyere, ez tudom, hol van. – elindulok utána. Út közben nem nagyon beszélünk, esetleg egy-egy dolgot szóbahozunk, de elég szótlan típus. Ezt egyből levágtam.

- Ez az. – mutatok rá az épületre. – Nagyon köszönöm.

- Nincs mit. – mondja. Egyszer csak egy egész hadseregnyi lány szalad felénk.

- Kik ezek? – kérdezem, mert látom Kimen, hogy keresi a kijutat, amerre elmenekülhet.

- A Super Junior tagja vagyok. – ordítja utánam futva. A lánysereg utánamegy, én meg ottmaradok a ház bejárata előtt. Sokkhatásként ért ez a tömeg és még most sem értem igazán, kik voltak ezek. Mi az a Super Junior? Annyi kérdés kavarog bennem, hogy lassan szétrobban a fejem. A legnagyobb baj, hogy ezekre a kérdésekre nem nagyon kapok választ. Így teljesen üres maradok. El kéne kezdenem tanulni a koreai nyelvet, mert ha tényleg itt fogok élni, nem lesz egyszerű az életem.

Felmegyek a lifttel és benyitok a lakásba. Szerencsére nincs otthon senki, ezért inkább nem is említem senkinek az incidenst. Jobb, ha nem tudják. Talán Zelonak elmondom, mert érdekel ez a Super Junior, és ő talán tud valamit. Bekapcsolom a tv-t, de 5 percnél tovább nem is nézem, úgyse értem, miről zagyválnak benne. Ebben a tetves országba semmit se tudok csinálni? Dög unalom! Ránézek az órára, ami már délután 2-őt mutat. Jól elment az idő és én még egy falatot se ettem. Kimegyek a konyhába, hogy csináljak valamit, de ezeknek az ételeknek a háromnegyedét nem ismerem. Kinyitok egy szekrényt, amiben találok müzlit, így maradok a régi, jól bevált tejbe áztatott müzlinél. Gyorsan magamba döntöm, mert nem igazán ízlik, de muszáj valamit ennem. Hiába, még mindig éhes vagyok. Átnézem a hűtőt még egyszer, végül a mélyhűtőben találok fagyit. Megeszem a kis bödön negyedét és visszarakom. Mikor elindultam a szobám felé, hallom, hogy nyílik az ajtó.