장 18.

- Itt vagy? – hesseget a szemem előtt kezével.

- Ahham. – bólogatok. Ráeszmélek, hogy mi van és megrázom fejem. – Bocsi. – én is iszok, hogy gondolataimat le tudjam hűteni. Miért ilyen helyes az összes?

- Csak nem hiányolod Zelot? – mosolyog rám HimChan.

- De, ami azt illeti, hiányolom. Mikor lesz kész amúgy a klip?

- Háát… Talán holnap be tudjuk fejezni, de a forgatás már ma, vagyis reméljük. De ez a tánc, nagyon ütős lett. Mindenem fáj. – mondja JongUp. Megmutatja a hasán és a lábán a sérüléseket és zúzódásokat.

- Uh… És mi van a kezeddel YoungJae? – fordulok felé.

- Semmi. Leszedték a kötést a forgatásig, de nem értem, mert utána már fellépések lesznek és ugyanezt kell majd eltáncolnunk. Nem lesz nagyon pihenőnk, és így sose fog meggyógyulni. Hiába mondom, hogy nem fáj, de azért na… Nem kellemes érzés.

- Elhiszem. Ki találta ki a koreot?

- Én és Zelo. – emeli fel a kezét JongUp. – Gukie érdeme a dalszöveg.

- Már akarom látni és hallani!

- Nyugi, majd holnap megnézzük együtt. Tényleg, hogy jutsz haza? – kérdezi Brain.

- Fogok egy taxit majd, de még ráérek. Vagy mikor végez anyám?

- Nem tudom, de megkérdezhetem. – mondja HimChan, azzal kimegy a szobából. Pár perc múlva újra benyitnak, de nem HimChan tér vissza, hanem Gukie jön be.

- Szia. – rám se néz. Mérgesnek tűnik, amitől egy kicsit be paráztam.

- Szia. Figyelj, Bang…

- Neked csak Oppa. – böki vissza.

- Hm? – nézek rá érthetetlenül. – Az mit jelent?

- Fiatalabb lány így szólítja meg az idősebb férfit. – mondja YoungJae tudálékosan.

- Áhh… Akkor Bang Oppa, nem Zelo hibája…

- Ezt inkább beszéljük meg négyszemközt. – vág közbe. Gukie kinyitja az ajtót és mutatja, hogy menjek ki. –Gukie Oppa, én, szóval… anyám nem tudja, hogy itt vagyok. – becsapja az ajtót és benyit egy másik helyiségbe. Fel se tünt, hogy van itt még egy ajtó. Beenged előre, majd jön ő is. Elég szűkösen vagyunk. Kulcsra zár minket és felém fordul.

- Ne forduljon elő még egyszer ez.

- Nem fog, ígérem.

- Ajánlom is, mert különben kénytelen leszek elválasztani titeket egymástól.

- Oké és még egyszer elnézést. – meghajolok, amennyire csak engedi a tér.

- Ugye nem rontottad meg Zelot?

- Nem, dehogyis! Csak filmet néztünk és elaludtunk rajta. Ennyi volt.

- Oké, hiszek neked.

- Mellesleg magán dolog. Elvileg nem lenne beleszólásod, hogy Zelo kivel fekszik le és kivel nem. – nem tud mit mondani. Tudja, hogy igazam van, mégis keresi magában a kifogásokat, de nem talál. Ezzel végre elértem, amit akartam. Kinyitja az ajtót és kienged. Ő egyenesen kimegy a pihenő szobából.

- Szia édesem. – ölel meg Zelo.

- Szia. Na, végre, hogy készen vagy. Nagyon ki vagy izzadva.

- Ne csodálkozz. Majdnem 2 órán át az én részemet vették. Viszont most kaptam pihenőt majdnem este 9-ig, szóval oda megyünk, ahova csak akarod. – lelkesedik fel. HimChan megköszörüli torkát. – Ja, persze. A szerződés…

- Semmi baj. Majd elleszünk. Nem fontos az, hogy elmenjünk valahova. – elmosolyodok, hogy ő is lássa, nem probléma ez nekem. Bár szívem mélyén elátkozom ezt a szerződést.

- Induljunk. – megfogja a kezem, és már épp elindulna, de visszarántom. – Na, mi van?

- Először mérd fel a terepet, nehogy anyám észrevegyen, mert nekem annyi. – kihajol az ajtón.

 - Mehetünk, nyugi. Nincs itt. – felrakom a kapucnim és szedem a lábaimat a fekete függönyig, ahol aztán újból megállok. – Innen már csak a rajongókat kell kikerülni. Amikor jöttél, láttál valakiket?

- Nem, nem igazán.

- Akkor elbújtak. Várj egy percet. – otthagy a függöny mögött. Nem sokat kellett rá várnom. Egy másik felszerelés volt rajta. Teljesen hétköznapi. – Most már mehetünk. – ő is felrakja fejére a kapucnit, de szerintem ezzel csak még jobban felkeltjük magunkra kint a figyelmet, ugyanis 30 fokban nem sok ember szaladgál pulcsiba. Természetesen kisétálunk az épületből, de a rajongók így is elkezdenek minket követni. – Szaladj! – ordítja nekem Zelo. Elengedem a kezét, mert úgy gyorsabb vagyok, de így is lehagyott egy kicsivel. Hirtelen egy éles kanyart vesz, én meg nem kapcsolok. Beránt a sikátorba. Nem látom, hogy merre megyünk, mert a kapucni teljesen eltakarja az arcomat, csak azt érzem, hogy mindkét oldalról súrolja a karjaimat a fal. Már szúr az oldalam, pedig nem nagy távot futottunk. Zelo megtorpan, én meg egyenesen belé megyek. Az orrom nagyon el kezd sajogni. – Megvagy? – felemeli az államnál fogva a fejem, hogy megnézze az orromat.

- Igen, csak egy kicsit fáj, de megvagyok. – hallom a lányok sikoltozását. Újból megragadja csuklómat Zelo és beránt a kuka mögé. Mind a ketten leguggolunk, ügyelve arra, nehogy kilógjon valamilyen testrészünk a kuka mögül. – Oké, nekem ennyi izgalom mára bőven elég volt. Már értem, hogy anyám mire értette, amikor azt mondta, veszélyes elmennem a munkahelyére. Most már haza mehetnénk.

karikák és egész testében remeg. Úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban összeeshet. Már a lábai sem bírják tovább a guggolást, inkább a falnak nekidőlve leül a földre. Kezemet a vállára helyezem és farkasszemet nézek vele. – Pihenned kéne.

- Adj egy csókot, és erőre kapok. Utána mehetünk, ígérem.

- Nem mész innen sehova. Inkább hívok ide valakit. – ekkor leesik, hogy anyát nem hívhatom, mert akkor megtudja, hogy itt jártam. A fiúk pedig ugyanolyan veszélybe kerülnének, mint Zelo, így magamra maradtam. – Oké, benne vagyok. – erősen hozzányomom számat az övéhez. Utat adok nyelvének is. Egyre mélyebbre hatol vele, amitől elkalandoznak gondolataim, de inkább megállok, mert már nem bírom tovább, hogy csak gondolatban kell lejátszanom ezt a menetet. Megkívántam. – Gyere, menjünk. – felsegítem. Nem mondom, nehezen állt fel, de a menés még nehezebb volt számára. Minden energiája elhagyta. Megsajnáltam. Kimentünk a sikátorból és fogtunk egy taxit.